Anglia 4

Hát a vesekő-elhárítás után nem volt valami sok időm kipihenni a fáradalmakat… pláne nem akkor, amikor nyomasztott a tudat is, hogy a Windsor kastély Démoklész karjaként lebeg a fejem felett és le is fog csapni… mert felkészülni aligha van időm… 

Ebben a tudatban próbáltam elaludni s aztán érzésem szerint pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy hangokat hallok, kávé illatot érzek és még csak nem is álmodom… Még inkább azt hittem, hogy még nem ébredtem fel teljesen, amikor megláttam Csabit, aki ott ült az ágyam végén és az én kávémat kevergette. Azt hiszem, tényleg kezdte megérteni, hogy Rosie a turisztokért mindent… és együttérzése jeléül először ugyan az éjszaka ott hagyott üzenetem mellé odaírta, hogy: OK! (Azt írtam ébresszetek fel, lécci!), de aztán még a kávét is megfőzte, sőt be is hozta! Már biztos voltam benne, hogy nem kezel le. Kifejezetten megnyugtatott, mikor kávé ivás közben kifejtette, hogy lesz időm néhányszor elolvasni a Windsor kastélyról készült jegyzeteimet odáig és mivel ott állnak meg a kastély tövében, nem fogok eltévedni sem … 

Király!!! Teljes gőzzel ki is robogtam a buszhoz, ahol az első turiszt, aki repesve várta az aznapi progit, na ki volt??? Hát János! Veseköve mintha nem is lett volna…  Nagyon-nagyon örültem!!! És tényleg minden simán ment aznap! Azt leszámítva, hogy amint a kastélyt végre letudtam, indultam is vissza a buszhoz, befeküdtem a hálófülkébe, aludtam egy óra alatt akkorát, mintha egy napig aludtam volna, csak mivel rémálmok gyötörtek a többi program miatt nagy felriadásomban lefejeltem a DVD-t, ezért aztán vérző fejjel tanulhattam a londoni Tower izgalmas történetét.

F

Fáradtan…nem kicsit, de véget ért az angliai pár nap. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett! Nem azért sírtam, mert úgy éreztem kudarcba fulladt az egész, hanem azért, mert elhagytuk Angliát, mert éreztem azt a levegőt, ami elsőre belém ivódott és azóta is hevesebben ver a szívem, ha megérzem és egy olyan társasággal érezhettem ezt először, akiknek azóta is hálás vagyok.
Zordon kollégából a végére egészen vicces figura lett, aki az utolsó estén kiötölte, hogy csapjunk egy kis ünnepi vacsit. Halvány lila tudatában nem jártam, milyen ünnepi vacsira gondol a francia tranzitszállásunk parkolójánál, amikor ezt kijelentette. Gondoltam talán a szemben lévő McDonald’s-ra gondol… Rossz volt a sejtésem, rövid időn belül ugyanis előkerültek szépen sorban a busz rejtett bugyraiből az ünnepi vacsink kellékei: gázégő, serpenyő, edények, tányérok és a hozzávalók. Én semmit nem csináltam, csak a kipakolt bőröndök helyére beültettek a csomagtartóba, ők meg nekikezdtek, vágtak-szeleteltek, pirítottak-sütöttek és pillanatok alatt olyan isteni virslis-sonkás-hagymás rántottát rittyentettek a csomagtartóban, hogy kész voltam. Előtte még – “egyszer már kóstoltad, most jobban fog esni” jelszóval – megitattak velem egy kupica pálinkát és hármasban órákig falatoztunk a busz aljában.

Másnap Párizs. Nem rázott meg különösebben, ismert terep volt, igaz előtte egyszer jártam csak ott, de nagyon szép volt most is és jó volt a kellemes és izgalmas párizsi kalandokra emlékezni. 

A tudat pedig, hogy otthon 5 napom lesz a pihenésre, aztán fordulok is vissza és ismét bejárom ezt a körutat vígasztalt.

Már akkor lehetett tudni, hogy kivel kelek útra: Sanyi+Józsika. Mondom a fiúknak, erre ők: “Óvatos legyél velük, de biztos nem lesz probléma!” Micsoda??? Óvatos?? Hát miért nem Veletek újra, vagy kapjak egy Szárnyast!!!

Nem jött össze s talán – bár ezt akkor még nem sejtettem – életem legkalandosabb útja volt a következő.

Anglia 3

Megvolt a londoni városnézés és Mr. Tökéletes is észrevette, hogy nem tévedtem el a turisztokkal! Még egy jó hír is érkezett: a tanuló lány nem csatlakozik rögtön, csak 1 nappal később, mert addig a másik csoporttal is tud maradni, sőt az is lehet, hogy velünk csak hazafele utazik majd! Király! Nem azért, mert utáltam már látatlanban, hanem mert féltem ugyan neki én mit tudnék adni, mi az amire én taníthatom őt, mikor én is minden másodpercben küzdök… Szóval örültem a hírnek! S ennek örömére este a fiúkkal kis ünneplésbe kezdtünk. Konkrétan volt nálam egy üveg bor és azt megbontottuk. Mindkettőnek nagyon ízlett, de Lelo kidőlt egy pár korty után én meg beszélgetésbe elegyedtem azzal, akinek addig minden pillanatban meg akartam felelni a legelső megjegyzése miatt. Naná, hogy megint előhozta, hogy ez azért felelőtlenség volt… Nekem meg több sem kellett, elmondtam neki – amire eddig semmi lehetőségem nem volt – hogy miért is vállaltam. Hogy óvodás koromban megláttam az idvezt a Mátyás templomban, hogy hiába dobogott a szívem az arcomban folyton, mindenbe bele mentem, mert az éltetett, hogy a turisztokkal legyek, mert úgy születtem, hogy látnom kell Londont, hogy igazi idvez akarok lenni és nem az az igazi, aki azt meg tudja mutatni, amit ezerszer látott, hanem az, aki azt amit még addig sosem. Láttam rajta, hogy ez az információhalom megváltoztatott benne valamit és ő is elkezdett nekem a saját életéről, gyerekkoráról mesélni. Hajnalig beszélgettünk és reggel, mikor felkeltem csak ennyit mondott: “A kávé ott az asztalon, egy cukorral, ahogy szereted.” 

Egy újabb nap indult el. Madame Tussauds panoptikum, British múzeum. Teljesen rendben lezajlott minden. Közben csatlakozott hozzánk Edina is, aki míg én szabad voltam a turisztoktól, turisztoskodott maga is. Este aztán indultunk volna a múzeumtól egyszer csak a perifériás látásommal elkaptam, hogy a múzeum kerítésénél a turisztok “kupacolódnak”. Közelebb mentem én is, lássam mi a kupac tárgya és látom ám, hogy az egyik turiszt nagyon fehér és elég rosszul érzi magát. A felesége villámgyorsan felvázolta a helyzetet, hogy Jánosnak olyan, mintha a vakbele fájna, de az már nincs neki… Na király! Befutottam a múzeumba, megkérdezni a biztonságiőrt van-e a közelben orvos, de erre ő felvilágosított, hogy itt nem lehet csak úgy odamenni egy orvoshoz, mentőt kell hívni azt kész. Elmondtam a turisztnak, aki azt mondta, itt semmiképp nem akar kórházba menni, induljunk csak “haza” a szállásra, addig biztos jobban lesz. Hát jó… drukkolok, gondoltam, de közben az ember tényleg elég rosszul nézett ki. Hazafele úton – ahogy az Londonban szokásos (ekkor tanultam meg) – beálltunk a dugóba, a menetidőnk így pontosan 3 óra volt… Ha jobban lehetett volna szegény, akkor ezen az úton tutira jobban lesz, de nem lett… sőt! Gyakorlatilag az egész utat végighányta. Én többször hátramentem, hogy megnézzem, mi van vele. Na aztán az egyik ilyen alkalommal beteg turiszt elött helyet foglaló idősebb néni felugrott a helyéről és hangosan kiabálni kezdett: “Rosiekám, ez az ember itt fog meghalni! Láttam én már ilyet, a szomszédom sógorát! Pont így lett rosszul, fél óra múlva halott volt!” UUUUUUUUUUUUUU! Tessék megnyugodni, nem hal itt meg senki, csak az úr kicsit rosszul van, a szállásra rögtön mentőt hívok. Le is mentem a kollégák közé és hívtam a szállást, hogy mire hazaérünk tényleg legyen ott egy mentő, mert a pasas tényleg nagyon odavan… erre a fiúk is rákontráztak: “Tudod, hogy ha az ember itt meghal a buszon akkor a busz fertőtlenítése napokig eltart?!” Nem… nem tudtam…bocs… nem tudok én itt semmit, nem azt, hogy az ember idveze ilyekre is fel kell készüljön, pedig csak egy árva idvez…

Megérkeztünk a szállásra, többi turiszt szó nélkül, jóéjszakát kívánt magának és villámgyorsan eltűnt a buszról 1-2 bámészkodót kivéve….
Mentő megérkezett. Mentősök ki, turiszt hordágyra rá, turiszt mellé feleség a mentőbe be, Rosie mentőorvos mellé szintén be… Elmondtam a dokinak, hogy mi zajlott eddig és mit láttam a szegényen idáig. Azt mondta néhány egyszerű kérdést tesz fel neki, tolmácsoljak. Okay!! Neve, lakcíme, életkora… rendben! Mindenre tudott felelni. A következő kérdés: mit érez? Na a válasza kivágta nálam a biztosítékot, ugyanis ezt mondta: “A heréimbe sugárzik a fájdalom!” UUUUUUUUUUUUUUUUUU és még egyszer is UUUUUUUUUUUUUUU Tudok én angolul, oké, de ez a fajta szókincs nem az, amit naponta gyakorol az ember…. Mondom a dokinak, hogy ott fáj neki, amit nem fogok kimondani. 

Erre marhára elkezdett röhögni, rájött hogy mi az amit ugyannem mondok ki (azt hitte szégyellős vagyok, pedig dehogy, csak nem tudtam…), és LERAJZOLTA!!!! Na ettől meg bennem szabadult fel minden fáradtság és röhej és annyira nevettem, hogy szegény beteg turiszt már csillagokat látott ugyan, de gondolhatta, hogy mi aztán egyátalán nem érzünk együtt fájdalmában.

Megérkeztünk a kórházba, ami tényleg nagyon hasznos dolog volt, nem csak azért, mert itt már bíztam benne, hogy turisztunkat megmentik, hanem mert sosem láttam még ilyen kórházat belülről. Néger dokik jöttek-mentek, vizsgálóba toltak én meg persze mindenhol ott voltam, mert én voltam a kommunikációs cső magyar turiszt és angol doki között. Tiszta Vészhelyzet! Körülbelül 3 órán át vizsgálták, nyomkodták, vért vettek, infúziót adtak, de csak nem lett jobban, viszont az eredmények visszajöttek és közölték a diagnózist: kidneystone (aki nem tudja nyugi, én is csak azért tudtam, mert egy anatómiai ábrán mutatta meg a doki, hogy kidney a vese stone pedig magamtól is ment). Tudtam, hogy a vesekő nagyon fájdalmas dolog, mert az anyukámnak volt többször is és rajta már láttam a tüneteket, de ez az ember rosszabbul nézett ki… nincs mese a férfiak rosszabbul viselik a fájdalmat.

Kapott morfiumot, így már csak arra kellett várni, hogy az hasson és akkor megmondják, kiengedik-e vagy sem? Közben a feleségével beszélgettem, aki már megnyugodott a diagnózis ismeretében és volt ideje ismét a kirándulással foglalkozni és megkérdezte tőlem: “Már tegnap is akartam kérdezni, hogy éltél már itt Londonban? Csak mert annyira magabiztosan mozogsz az utcán…” Hát mondom, nem éltem, de ki tudja, lehet hogy itt kötök ki, mert nagyon tetszik diplomatikus válasz.

S miközben ezt megbeszéltük, János egy pillanat alatt úgy kelt életre, mint ahogy Tom szokta megrázni magát, miután Jerry lapátjától óriási szőrtelen pup nő a fejére a következő pillanatban pedig már fut is tovább. Teljesen kipihentnek érezte magát és nem fájt semmije… Jó cucc lehet ez a morfium…

A beteget ellátták gyógyszerrel, biztos ami biztos (az angol egészségügy…csak megjegyzem), ne kelljen már gyógyszertárba menni miatta és hívtak nekünk egy taxit, ami hazavitt minket.

Közben nézem a telefonom, egy csomó sms a fiúktól: “Főznénk Neked vacsorát, ha tudnánk, jössz-e hamarosan!” “Lefeküdtünk aludni, de kelts fel, ha visszaérsz!” Nem csoda, hogy lefeküdtek, mire visszaértünk 3 óra volt hajnalban… Telefonom lemerült, ezért miután halkan belopóztam, kiírtam nekik egy cetlire. Keltsetek fel, mikor Ti is keltek!
Sok időm nem volt pihenni: 7-kor indultunk Windsor kastélyba, amiről akkor még azt sem tudtam pontosan mi is…

Anglia 2

Amikor valaki megkérdezi tőlem, ugyan miért szeretem én annyira Londont és miből származik az anglomániám, annyit szoktam mondani: így születtem. Nem tudom. Tényleg. Amióta az eszemet tudom, arról álmodok, hogy ott állok a BigBen aljában vagy integetek a királynőnek. Ezért a célért, ezért az álomért voltam képes a felelőtlenségbe is belemenni és vállalni akár azt is, hogy belebukom, csak láthassam! Na el is jött a reggelem. Nem aludtam sokat, ezt gondolhatja mindenki. Utcaneveket magoltam szépen, az internetről letöltött műholdas felvételt néztem, odaképzeltem magam a BigBen alá és egyátalán próbáltam elhinni, hogy tényleg ott leszek. Amikor pedig ennyire elájultam a ténytől, az csak mellékes tényező volt, hogy nem leszek egyedül, hanem lesz mögöttem 60 ember, aki úgy tudja, én penge vagyok Londonból…

Reggel a busznál utasok kávézgattak, nekem nem volt rá szükségem, hogy felébredjek… Kedvenc kollégám mégis csinált egy forró csokit és azt mondta, nyugodtan leülhetek oda melléjük, ahol az utas nem lát, akkor elővehetem a jegyzeteimet. Na jó! De nem fogok olvasni!!! Azt hallani lehet és ezt már rég eldöntöttem! Nem olvasok, mert azt észreveszi a turiszt…milyen égő már! De csak leültem közéjük és szépen előkészítettem mindent, hogy a buszban lenyűgözzem a turisztokat! Minden rendben is ment. De…mikor megállt a buszunk a Temze partján és tényleg rajtam állt a feladat: kiszállni, turisztot kalauzolni egy hatalmas városban, amiben a BigBen csak egy apró porszem, látom oké, de onnét tovább is kell menni és ezek az emberek biztosak benne, hogy én tudom merre, miközben csak térképről……ÁÁÁÁÁÁÁ! Na ez volt az a pont, amikor a gondolataimat nem tudtam leplezni és közben pont ki volt kéznél??? Naná, hogy Mr.Hangjábanlekicsinylő Csabi. És először igazán együtt érzett velem. Azt mondta: “Lazíts, ne görcsölj már annyit, húzz le egy kis páleszt! Tölthetek?” Nem vagyok alkoholista, akkor sem voltam, de kaptam az alkalmon s mivel pohara nem volt, az üvegből húztam rá két olyan kortyot, mintha vizet innék – természetesen a turisztok nem látták – és mindjárt jobban éreztem magam! Indulás előtt még kaptam tőle egy csomag rágót és még azt is hozzátette: “Minimum a felét vedd be, mert bűzlesz!” Én meg szótfogadtam és nyomás a BigBen felé!

Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű!!! Szebb, mint gondoltam! Egyébként azóta sem tudtam megúnni, de akkor is órákat töltöttem volna előtte! Aztán Westminster Apátság, majd mentünk a Whitehallra… minden úgy volt, ahogy a térképen! Ahogy pedig megérkeztünk a Lovastestőrök laktanyájához épp az őrségváltás készülődött, mondom a turisztoknak, álljunk be az első sorba, mert ott jó fényképezni s “premierplánból” láthatják az egészet. Nyilván nem tudtam én ezt előre eltervezni, így jött ki. Később a Buckingham palotánál királynőt ugyan nem, de az őrségváltás végét azért láttuk! Naggyon király! Végül a “londonájra” toltam fel a kis csapatot, magam pedig megjutalmaztam egy karamellás fagyival és néztem, ahogy a Temze túlpartján magasodik a BigBen.

Közben…telefon…itthonról! Rosie, van egy tanuló idvez, aki most a másik csoporttal van, de holnap csatlakozik hozzátok. Mielőtt élesben vezet, jön tanulni! UUUUUUUUUUUUUU!

Egyrészt: Tanulni??? Tőlem??? Na ne vicceljünk! Vak vezet világtalant?? Másrészt: Ha ő jöhet tanulni, akkor én miért fuldoklom minden reggel a mélyvízben. Eddig kiúsztam, de van még pár nap….

Na majd folytatom! 

Anglia 1

 Na hát a következő storymat biztos, hogy nagyon sokan hallották már, mert a legelképesztőbbek között mindig elsőként mesélem el, aztán utána mindenki huhog, hogy aztaaaa… hogy megoldottad a feladatot! Ja… megoldottam, de benne lenni nem volt annyira vicces, mint így utólag.

Életem első útja volt álmaim Angliájába!!! Köszönöm utólag is Robinak, aki hozzásegített ehhez a lehetőséghez. Igaz neki volt egy ígérete is akkor: “Vállald csak el, Rosieka! Mindent megtanulsz, nem baj, ha sosem voltál Angliában, én majd leszek a buszvez, elintézem! Elkísérlek mindenhova, neked csak tárgyi tudásod legyen!” Naiv Rosie pedig hitt Robinak, hogy tényleg el tudja intézni…  Gondolnivaló, hogy másfél héttel indulás előtt jött a telefon: “Hát…izé…. Rosieka. Az a helyzet, hogy nem a mi buszunk megy, hanem egy másik…erről én nem tehetek!” Pff… Jött a jól ismert érzés és szívdobogás az arcomban, aztán amint magamhoz tértem, tisztáztam: Két lehetőségem van A: villámgyorsan lemondom az utat, mert óriási felelőtlenség elmenni egy európai (Brüsszel-London-Párizs) körútra úgy, hogy csak Párizsban jártam előtte. B: elvállalom mégis. B mellett döntöttem, mert ugye A variáció esetében valószínűleg beszari Rosie végleg elvágta volna magát látatlanban is imádott Angliájától… Szóval nem marad más hátra: TANULÁS! De valami nagyon durván! Komolyan mondom életemben nem tanultam így és annyit, mint abban a másfél hétben. No nem a történelmi dolgokra kell gondolni, meg magasröptű gondolatokra, sokkal inkább utcanevekre, mert milyen égő lenne már, ha turisztok előtt eltévedne az idvez, vagy ami még rosszabb: térképezne!!! Na nem! Eljött az indulás hajnala: sosem felejtem! Csoport: Biharkeresztes, Berettyóújfalu, Szolnok. Tehát hajnalok hajnalán buszra pattantam, hogy induljak Kecskemétre, ahol találkoztam a buszommal és a fiúkkal: Csabival és Leloval. Mondják, hogy a buszt észre fogom venni, messziről, mert lila mintás és nagy! Kössz! Észre is vettem és igyekeztem is, ahogy tőlem tellett a szakadó esőben a több tonnás csomagjaimat húzva, de borzasztó szerencsétlen látványt nyújthattam, mert Csabi kiugrott a buszból és a segítségemre sietett! Én kisnyúlnak éreztem magam kb. és odakuporodtam a lépcsőre, majd az első fél órában bevallottam, hogy én most járok ám először ezen az úton… Erre Csabi megszólalt: ” Mindenkinek el kell kezdeni valamikor!” De a hangjában valami olyan megvetést éreztem, hogy ott helyben átmentem kisnyúlból kisegérbe, ez az érzés pedig közben a “na majd én megmutatom neked, hogy meg tudom csinálni” érzéssel párosult. Kb. fél óra múlva aztán meg is sajnáltam Mr. Mindenkinekelkellkezdenivalamikort, amikor az imádott buszának orrán-száján folyt a gázolaj! Sőt! Mikor szerelőcuccba bújt még segítettem is neki levenni a karkötőjét, hogy nehogymá az is olajos legyen. F1 módra megszerelték a buszt és csupán 10 perc késéssel oda is értünk a turisztokért a 3. állomáson pedig már semmi gond nem volt.  Király!

Turisztok a buszban és robogtunk is Brüsszel felé! Én persze semmit sem aludtam, teljes gőzzel tanultam, de csakis akkor, amikor Lelo vezetett és mellé ülhettem, mert sem a turisztok sem a “kedves” kolléga nem látta, hogy iszonyúan parázok. Reggel. Brüsszel. Érkezés a királyi palota elé. Életemben először látom – de szép! Na ehelyett: atyaúristen, mi lesz itt most velem??? És ezt az érzést még tetézte, hogy Csabi megböködött: “Arra szoktak elindulni!” Hát kössssz! Erre egyszercsak megjelent az, aki azóta csak úgy van bent a telefonomban: A Szárnyas! Kb. fél évvel azelőtt egyszer dolgoztunk együtt (nagyon jól tudta, hogy először vagyok ott) és odajött hozzám, jó hangosan a turisztok előtt ezt mondta: “Rosie! De jó, hogy látlak, olyan régen találkoztunk! Elkísérhetlek, hogy közben tudjunk beszélgetni??” Persze… Azóta is hálám üldözi! Brüsszeli városnézés letudva! Irány a szállás! Turisztok nagyon normálisak voltak..utólag visszagondolva, ha a későbbi csoportjaim közül egy befigyel, hát lehet hogy addig futok hazafelé, míg nem kapok sárga lapot. Este a szálláson a másik, Szárnyasomék csopija is velünk aludt. Az ő idegenvezetőjük, Gerda! Na ő a másik, akinek hálát rebegek azóta is! Éjjel adott egy kis gyorstalpalót Angliából… valljuk be nem egyszerű feladat és még azért megjegyezte: “Felelőtlenségnek tartja, amit csinálok!” Igaza van, persze! Tőle el is fogadtam ezt a véleményt és nem sértődtem meg rajta kicsit sem (magam is csodálkoztam). De a fentieket nem akarom még egyszer megismételni, miért vállaltam a felelőtlenséget! Másnap. Canterbury-Leeds. Első állomásunk fő célja a katedrális. Történetet tudtam, Gerda térképet magyarázott és rajzolt! éjjel. Oké! Mondja nekem Lelo, hogy ő is most van itt először, de elkísér! Derendes!!! Másik persze “buszbanvandolgom”-ra hivatkozva nem jött! Nem vártam mást… A katedrális csak meglett, turisztok bementek, csodálták…velem együtt! Elmondtam, amit tudtam, ők mosolyogtak…és én is… egyre jobban!!! Leeds…gyönyörű volt és ide már láss csodát, Csabi is velünk tartott, mert hiszen járt itt sokszor és megmutatta nekünk.

A mosolyom csak akkor hagyott alább, amikor morcos kolléga közölte, hogy jobban is meggondolhattam volna, mikor vállaltam ezt az utat, meg amikor eszembe jutott, hogy holnap aztán tényleg mélyvíz… London….gyalogos városnézés. Amennyire vártam, hogy lássam a BigBent, annyira féltem is az egésztől…

Májkrém

Mindig is nagyon szerettem a májkrémet! No nem mindegyiket…de tényleg néha nincs is jobb egy jó kis májkrémes kenyérnél. De! Amióta a turisztok köreiben mozgok, néha különleges értelmezést kap a májkrém…

Amszterdam. Borús esős idő, melyben városnézést tart a kis csapat! De rendben túléltük, csak a “problémás turiszt” nyafogott, de ő meg kit érdekel! Szabadprogi, amikor a turiszt mehetne útjára! Megy is a rendesebbje, természetesen a szükséges útbaigazítás után, problémásabbja pedig egész egyszerűen számonkéri, ugyan mikor kísérem el a Van Gogh múzeumba? Természetesen elkísérem, mert – hiába problémás – mégiscsak turiszt és míg az én turisztom nem küldöm el a Van Gogh múzeumba egyedül, maximum magamban melegebb éghajlatra és nem az amszterdami hideg miatt… De előre bocsátom, hogy hosszú séta, min. 4 km, ha vállalja, jöjjön! Ja és erőltettett tempó, különben nem lát semmit! Hát ő benne van, azért jött, hogy lásson, meg nem érti azokat, akik a szabad időben csak a boltokat járják, ő kultúrember! Na akkor gyerünk kultúrember! Tudok én gyalogolni! Ők már nem annyira, de nem szólaltak meg, hiszen a kultúráért rohantunk (csodálkoztam rajta, hogy egy megjegyzést sem kaptam).Odaérünk, a sor természetesen kilóméteres, én beállítom a turisztokat a sorba, közben előre futok, hogy ellenőrizzem, jól tudom-e a belépő árát. Hát nem… affene! 13,5 Eurot tudtam, ehhez képest 14 Euro, visszafutok hogy mondjam nekik. Erre!!!! Problémás turiszt rögtön: “Mégis, hogy gondolom, hogy ezt nem mondtam el nekik, ő így ugyan be nem megy!” Hát sajnálom, ha a kultúrára nem áldoz 50 centtel többet, mert ugye a 13,5-ről tudott… no komment! Vissza egyedül nem talál. Villamosra sajnálja az 1,20-at, no nem gondolom, hogy ő arra költ, miközben ott vagyok én, aki kísérgeti. Mondom oké! Kísérgetem, de adjanak egy kis levegőt és hadd igyak egy kávét, mert a koffeinszintem leesett és ez azzal jár együtt, hogy a türelmem is fogy, vagyis egyre többet gondolok a mediterrán tájakra = melegebb éghajlatra! Mondom találkozzunk 10 perc múlva, ennyi idő alatt ugyan nem iszom meg a kávém, de to take away megoldható! Ki is választom a latte-mat, hát nem hallom közben, hogy mögöttem már ott duruzsol a kis problémás csapat és nem látnak jól a szemeim: Leülnek az asztalhoz, kisbicska, kenyér, májkrém elő és esznek!!!!!!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!! Na ilyenkor két választásom van: Vagy odamegyek és szólok nekik, de ekkor feltűnök, hogy hozzám tartoznak vagy nem megyek oda, de ezt meg nem tudom megtenni. Szóval inkább megmondtam nekik szigorúan futtában, hogy a szemben lévő kirakatot megnézném a kávém meg úgyis take away….

Benelux 3

Avagy zsákmányoló nép a magyar…

Madurodam…Mini Hollandia. Remek hely! Ha ide érkezik a turiszt, kap a jegye mellé egy tájékoztatót, amiben leírják, hogy melyik kis makett, melyik holland látnivalót eleveníti meg. Idvez helyett idvez az a kis füzet, nagyon jó!
Meg is vettem a belépőket a turisztoknak és mellé kaptam 49 kis füzetet, mert a turiszt is 49. Nagyon jó! Már tűkön álltak, hogy hadd menjenek már be, pedig az egész procedúra alig vett igénybe 5 percet, s ezért, hogy a türelmüket ne tegyem tovább próbára, megkértem néhány embert, adja tovább a kupacot, hogy mindenkihez eljusson! Én marha… ugyanis abból indultam ki, hogy ha egy gyereknek ilyet a kezébe adok, mindenkinek ad belőle, miután levett magának egyet. Ehelyett miközben osztom a jegyeket arra leszek figyelmes, hogy néhány turiszt kétségbeesve sikít, hogy neki nem jutott a prosiból… Pff! Dehát annyi volt, ahányan ők vannak! Na ja… csak ugye egyesek nem egyet, hanem 3-at vettek le maguknak, hogy legyen! De könyörgöm, miért? Hazavigye a rokonoknak szuvenírbe??? És a rokon mit csinál vele??? Tök mindegy, csak neki inkább legyen 3 most… No komment!

Alkmaar. Sajtpiac! Remek hely! Gyönyörű kisváros! Normális lelkületű turiszt lelkendezett egész délelőtt, hogy micsoda szuper és egyébként is 30 fok Hollandiában, mennyire gyönyörű! Nem kicsit hatottam rájuk, mikor egész reggel ezen ömlengtem, mennyire jó az idő. De a sajtpiac fontos hely, turisztok százai özönlenek ide péntekenként, ezért rengeteg a busz és néha dugó alakul ki. Mikor közlöm, hogy bocs, de a buszunk késik egy kicsit, normális lelkületű turiszt örül, hogy jól van semmi gond, hiszen épp most érkezik egy hajó és legalább látjuk, hogy a hídat hogy nyitják fel, idióta turiszt viszont dühtől habzó szájjal megkérdezi: “És mikor jön ugyanmár, ha kicsit késik, mert most minden látnivaló elfogyott és mit nézzek??” Hja mondom, semmit, csukja be gyorsan a szemét, ha egy perc alatt unatkozni kezd… No komment! Érjek már haza!

Benelux 2

Szívják a véremet!!! Annyira igaz rájuk, hogy ha a kisujjam nyújtom és jót akarok nekik, akkor nem megköszönik, hanem rögtön letépik a kezem, ráadásul úgy, hogy jó véres legyen és fájjon! Pff… észre sem veszik, hogy az ő kedvükért kiköpöm a tűdőmet, nem alszom, enni is alig tudok, mert állandóan azon agyalok, hogy legyen nekik király a programjuk…nem ám, csak miért nem inkább úgy csináljuk hogy… A hajam az égnek áll ettől! Az egyik turiszt odajön hozzámaz út elején, találkozásunk után 2 perccel: “Rosiekám, azt szeretném mondani, hogy én mindent tudok ezekről az utakról, mert már nagyon sokszor utaztam és ha segítségre van szükséged, akkor én bármiben tudok!” ÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Sikítani volt kedvem! Helyette mosolyogva megköszöntem, de gondoltam, na drágám, most cseszted el, hogy megkérjelek az út alatt akár arra is, hogy fogd meg lécci a Snoopy-mat! Hát nem tudja, hogy ilyet nem mondunk??? Nem!

Na mindegy, nem hergelem magam, mert semmi értelme, attól ők még ilyenek, nekem meg van még pár napom velük.

De vannak ám itt vicces storyk is 

Árpád. Magas, ősz hajú, szemüveges, mély hangú. Fénykorában – kb. 50 évvel ezelőtt – macho lehetett, most is rajonganak érte a nyugger mamik. Amikor ránk szakadt tegnap előtt a belga eső elázott a kifogástalan bőr cipője. nagyon szomorú látvány volt, sajnáltam Árpádot is, de a cipőjét még jobban! Azt mondja nekem, kell neki egy új cipő, mondjam meg hol lehet venni! Jól van, mondom, Gent nagy város, lát majd biztos valamit. Turisztok szabadprogramra el, jó esetben Rosie ilyenkor vásárolni el, csakhogy, alig hogy kimondtam, hogy mindenki menjen a… z útjára, Árpád már le is kapcsolt, hogy akkor mi megyünk vásárolni! Huh…mondom oké! Cipőboltba be! Ahogy beértünk a boltba, közölte ő bízik az ízlésemben és válasszak neki cipőt! A lényeg, hogy 45-ös legyen és szürke és ne ázzon át és a sarka kényelmes legyen, mert van egy bütyke és válasszak hozzá zoknit is, mert az is elázott… Oké! Majdnem hangosan röhögtem, amikor ezek után leült az ülőkére a bolt közepén, én hordtam neki a cipellőket ő meg véleményezte. A 15.-re azt mondta, na ez nagyon jó! Király! Felpróbálta, tökéletes!!! El volt olvadva, hogy hogy tudtam én ilyen szupi cipőt találni neki elsőre. Hát mondom azért nem annyira elsőre, csak a csomó cipő közül ezt próbáltad fel először. Az eladó végig mosolygott, gondolom, mit gondolt… Pláne mikor Árpád elkezdett unszolni, hogy válasszak magamnak valamilyen cipőt, mert ő most hálából megveszi nekem! Alig bírtam lerázni azzal, hogy alig férnek el a cipőim a szekrényben, annyi van… Szóval a cipője azóta is kényelmes és gyalogol benne, mintha ezzel a cipővel a lábán született volna.

És a mai nap poénja: Marika néni az éjszakai amszterdami városnézésen megbámult egy OLYAN nőt a kirakatban, erre az válaszul leöntötte vízzel… no komment!